„Ha ma az egyik igazgató átalakítja Bánk jellemét, holnap egy másiknak jut eszébe átalakítani Gertrúdisét, egy harmadiknak Melindáét. Hol lesz itt megállás? Nem közvagyon lesz a Bánk bán, hanem közpréda!”

Tény, hogy a  Bánk-bánból politikailag minden kor, minden társadalom azt emeli ki, azt hangsúlyozza, ami számára az adott helyzetben legidőszerűbb.
Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzetben írta 1955-ben:

„ Minden gonddal előkészített Bánk bán előadás kiemelkedő lehetőség a bemutató kor világnézetének, változó világképének érzékeltetésére. A Bánk bánt a nemzet olykor örömében kondította meg, de többször félreverte veszélyre figyelmeztetőn vagy tiltakozva.”

Czimer József, a pécsi Nemzeti színház dramaturgja 1975-ben megjelent tanulmányában  szintén a történelmi aktualitást hangsúlyozza, amikor a Bánk bán színpadi pályafutását megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a drámának igazi színházi sikere csak akkor volt, amikor a közönség saját politikai törekvéseinek igazolását látta benne.

De hogy van ez napjainkban? Füzi László szavaival, a történelem „megszűnésének” időszakában? Miképpen írhatók át a nemzeti fogalom hagyományos elemei?
Füzi László a 2001-es bemutató kapcsán írja:

„A történelemhez való viszony tisztázása minden korábbi Bánk bán előadásnak a fő kérdése volt, a történelemből „kilépő” kornak azonban szükségszerűen más választ kell adnia az élővé tétel kapcsán felmerülő kérdésekre, mint az előző időszakokban”

Sikerül-e más választ adni? Sikerül-e élővé tenni a drámát?  Sikerül-e magvalósítani az újító színházi törekvéseket? Milyen előadások születnek? Megannyi kérdés.
Urbán Balázs a Színház című folyóirat kritikusa szerint a Bánk-bánnak nagyjából kétféle előadása létezik:

„ Az egyik a hagyománytisztelő, mely a népművelő-népnevelő hagyománytól vezettetve vagy a kötelezőolvasmány pótlékot kereső diákok szervezett színházlátogatására számítva különösebb rendezői értelmezés nélkül csak a szöveg színpadi lebonyolítására törekszik. Ezen belül jó esetben az alkotók veszik a fáradságot, s elemzik a mű szövegét, kibogozzák a kissé kusza cselekményt, megtalálják az egyes mellékszereplők igazi funkcióját, s ezzel legalább a mű megértésének tesznek jó szolgálatot.
A másik út azoké, akik igyekeznek a szövegben valami korábbitól eltérő értelmezési pontot találni, s tartalmában és stílusában ehhez igazítják az előadást. E bemutatóknak…. mintha céljuk kicsit annak bizonyítása lenne, hogy a Bánk bán nem poros, nehezen játszható klasszikus, ellenkezőleg, az újszerűbb színházi törekvéseknek is használható alapanyaga.”

Vajon a most ismertetett  két előadás is ezt a kétféle szemléletet tükrözi?

Az első előadás bemutatója  a színház 75 éves fennállásának jubileuma alkalmából, 1971. október 14-én volt, a második 30 évre rá,  2001 március 15-én.
Az előadások rendezői a bemutató előtt a nyilatkoznak, hogy hogyan látják a történetet,  hogyan értelmezik a drámát.
Turián Györgytől  az 1971-es bemutató rendezőjétől megkérdezték: minek látja a drámát?

„ – Politikai dráma és sorstragédia egyszerre. E kettő oly szorosan szövődik egybe, oly mértékben feltételezi egymást, hogy csak mesterségesen, kizárólag elemzés céljaira lehet különválasztani. A darab a politikai zűrzavar, a korrumpálódott és züllött hatalom légkörében indul.. . A félelem és a bizonytalanság képei töltik be a dráma kezdő jeleneteit – s nemcsak Simon és Mikhál retteg attól, hogy Peturt kihallgatják és besúgják, hanem Gertrúdis is bizonytalanságban, sőt félelemben őrlődik Ottó és ellenségei, a magyarok miatt.  Egy mesterséges egyensúlyi állapot bomlik fel a szemünk láttára…. Bánk ellenáll annak, hogy a konfliktus erőszakos megoldása mellett kötelezze el magát, s érvei önmagukban helytállóak is Petur demagóg forradalmisága ellenében: ami békésen, reformokkal megoldható, azt a nemzet érdekében erkölcstelenség véráldozat révén megoldani… . De nem lehet: Melinda megrontása, Tiborc panasza, … ezek a lépcsőfokok vezetnek odáig, hogy magányos lázadóként, de a nemzet érdekeit  képviselő tiszta, becsületes hatalom nevében erőszakosan számoljon le az erőszakos Gertrúdisszal. Endre végül felismeri Bánk tettének szükségszerűségét, ezáltal a hatalom megszilárdul, immár lehetősége van arra, hogy a nemzet iránti feladatát teljesítse… De ezért a lehetőségért Bánk Melindát, boldogságát, szerelmét, – önmagát áldozta fel. És éppen ez a szolgálat és ez az áldozat, a kettő tragikus egysége az, ami felemel, megtisztít.
Ez az én látomásom a … darabról.”.

A 2001-es bemutató rendezője, Bodolay Géza így vall a drámáról:

„Most pedig olyat teszek , mint még soha, bemutató előtt: megpróbálom néhány mondatban összefoglalni, hogy mit gondolok a szereplők viszonyairól.
Az egészséges közönséget ugyanis csak a történet érdekli. Tehát:
Gertrúdis és Melinda egyaránt hosszú hónapok óta férfi nélkül él. Endre valahol hadakozik, Bánk az országot járja.
Ottó és Biberach feltehetően valami közös élményként jutott először a szerelmi öröm közelébe, miközben gyilkoltak is ha kellett. Ottót a nénje, Gertrúd vezette rá, hogy a szerelem nőkkel is élvezhető. Gertrúdisnak csak a hatalom maradt az öröm forrásaként. A környezetében egyetlen szóba jöhető férfi Bánk lenne, de az meg halálosan szerelmes Melindába, aki bátyjaival együtt örök-idegen. Melinda és Izidóra egyaránt elvágyódik. A két öregedő spanyol fivér túl van a saját forradalmán, most már túl szeretnék élni.
Tiborcot , aki valaha Bánk harcostársa volt, mára az utcára juttatták a jó merániak, – felesége ott zenél. Petur egyedül lázad, társak nélkül. A palotában és kinn a világban áll a bál…”

A bemutatókat követő kritikák is sokszínűek.
Csáky Lajos a Petőfi Népében 1971. október 24-én megjelent kritikájában a következőket írja:

„Nincs kétség, hogy a mindenkori felújítások legfőbb feladata, hogy Katona Józsefet, gondolatait, véleményét, nemes veretű nyelvét közelebb hozza a közönséghez. De van rá eset, amikor a mű vélt, vagy tényleges dramaturgiai gyengeségeinek eltüntetése ürügyén érzékenyebb mélységig belevág a műbe az operáló kés. Sajnos ez történt most is. A három felvonásba sűrített tragédia a rövidítések, átformálások után nemcsak cselekményszálakban lett szegényebb, hanem gondolatokban is. … Hiszen nyelvi szépségekben gazdag dialógusrészek maradtak ki, a mű legismertebb jeleneteinek fontos mozzanatait törölte a dramaturg ceruzája
Emellett a lefogottabb modernnek ítélt színpadi mozgás, a természetes beszéd erejável hatni akaró dikció néha kioltotta a dialógusok ragyogását, elszürkítette Katona nyelvi leleményét”

A színészek játékát így elemezte.

„Pózmentes természetesség jellemezte Áts Gyula Bánk bánját. Az általa megformált figura inkább töprengő, inellektuálisan fontolgató embernek tünt. … Rendezési hiba, hogy szinte önvédelmi gesztusnak tűnik Gertrúdisszal folytatott vitájának végén, hogy a királyné kezében levő tört Gertrúdis ellen fordítja. Pedig itt, az írói útmutatás világos. Bánk megátkozza”megszurkálja „ és üldözi Gertrúdist. S ennek a mozzanatnak a hiányát nem pótolja az a kalandfilmbe illő fordulat sem, hogy a trónszék felé támolygó Gertrúdis magára rántja a hatalmas alkotmányt”

A Gertrúdist alakító Dévay Camilláról írja, hogy drámai erényeit nem tudta kibontakoztatni, kölsőséges eszközökhöz folyamodott.
Pályi András a Magyar Hírlapban ír elismerően a színészi alakításokról:

„Áts Gyula Bánk bánjából a legparányibb patetizmus is hiányzik. Lemond a látványos töprengésről és az egetrengető megrázkódtatásról.
… Említhetjük Úri István gúnyos-irónikus, s e gúnyos álarc mögött mégis valami többre szebbre vágyó Biberachját, s Piróth Gyula őszinte, póztalanul keserű Tiborcát vagy Székhelyi József léhűtő Ottóját. És Faluhelyi Magdát, aki Melindát, a dráma legmegoldatlanabb alakját… élő és érző asszonyként viszi színpadra.”

A díszleteket és a jelmezeket Csáky Lajos , a Petőfi Népe kritikusa nagyszerűnek találta.

„Örömmel üdvözöltük Varga Mátyás nagyszerű díszleteit, Poós Éva régi kódex-illusztrációk formavilágától ihletett jelmezeit. Ezek adták meg az igazán méltó külsőségeit az előadásnak.”

A budapesti kritikus, Koltai Tamás dícsérő szavaiban azonban némi iróniát vélük felfedezni.

„Varga Mátyás lomhán változó, lépcsős-függönyös-árkádos operai díszletei: csábítanak az „átalános színjátszásra”. A Poós Éva tervezte ruhák az anyagszerűség, a színek és a szabás nagyvonalúságának tündökletes hatásával percekre lefoglalják érzékszerveinket.”

Végezetül így foglalja össze az előadást

„E jubileumi jutalomjáték valódi drámai élmény helyett csak díszelőadást nyújtott.”

Bodolay Géza 2001-ben tűzte műsorára a Bánk bánt:

Az előadás nagy vitákat váltott ki. Ezek közül a két jeles kecskeméti irodalomtörténész Füzi László és Szekér Endre kritikájából idézünk. Megjelentek a Petőfi Népében, 2001. március 26-án és 27-én.

Részlet Füzi László: Tiborc üres üveget gyűjt  című cikkéből.  A teljes cikk itt olvasható >>

„Bodolay Géza legnagyobb érdeme az, hogy rámutatott a hagyomány továbbvitelének és használhatóságának lehetőségére. Katona Bánk bánját a történelmi hagyomány részének tekinti, a történések számos elemét pedig a mai világ által megteremtett képzetekkel jeleníti meg, gondoljunk például a tivornyázásra, vagy arra, hogy elszakad a történelmi díszletektől és jelmezektől, a színpadkép mindvégig a mi korunk felé mutató nyitottságot képviseli. Mindeközben érződik Katona dramaturgiájának mély ismerete is: a szereplők itt valóban elbeszélnek egymás mellett, mintegy önálló térben léteznek, a színpad több önálló helyi értékekkel bíró térre történő felosztása, s a terek egymás kárára történő felnövesztődése biztosítja talán leginkább az előadás feszültségét.
A színészek nem Bánkot, Gertrúdist vagy Tiborcot jelenítik meg, hanem azt mutatják meg, hogy ma milyennek tudjuk elképzelni Bánkot, Gertrúdist vagy Tiborcot. Az előadás vérbeli csapatmunka eredménye.”

Szekér Endre: Vallomás a Bánk bánról. Részlet. A teljes cikk itt olvasható >>

„A Bánk bán hőseinek sorsát valamiféle zanzásított változatban követhetjük nyomon. Ritka a fel-felizzó pillanat, az elmélyült szövegmondás. Több a színpadi mozgás, a szereplők helyváltoztatása, a díszletek mozgatása, a csillárok felemelkedése, lesüllyedése, a gyertyák meggyújtása, vagy eloltása…
Egy-egy jelenetet, így a közismert Tiborc monológot is „kissé elidegenítve” láthattuk a színpadon. Tiborc „kukázik”, az üvegeket szedi össze a királyi udvarban, s panaszkodik sorsáról Bánk bánnak. Nem lehet és nem szabad „megértően hallgatni” erről a jelenetről, hiszen a magyar drámairodalom egyik legjelesebb részéről van szó. Pontosabban: lett volna szó. Kár érte. De néhány másik fontos drámarészlet is szétesett, a hagyományos értelemben vett konfliktus tünt el, és a drámahősök olykor beleolvadtak a tömegbe.
A színházi műsorfüzet említi: „Az ezredforduló színpadához alakította Bodolay Géza”. Bevallom, ezt nehezen értem. Mi ebben az előadásban az ezredforduló színpada? A Bánk bánt ismerő ember, kételyeivel távozhat a színházból. Ez Katona József Bánk bánja? Nem hiszem.”

A Bánk bán bemutatók történetét Orosz László reményt keltő gondolatával  szeretnénk zárni:

„Talán bízhatunk benne, hogy a Bánk bánnak lesz mondanivalója a következő nemzedékek számára is.”

Felhasznált irodalom:

• Koltai Tamás: Magyar drámák színháza, Bp., 1979.
• Lisztes László: Katona József. Bibliográfia. Kecskemét, 1992
• Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. Bp., 1935.
• Orosz László: A Bánk bán értelmezéseinek története. Kecskemét, 1999.
• Pándi Pál: Bánk bán-kommentárok. I-II. köt. Bp., 1980.
• Sándor Iván: Vég semmiség. A százhetven éve fel nem fedezett Bánk bán. Pécs, 1993.
• Tapasztóné Perlaki Magdolna: Katona József Bánk bánja a magyarországi színpadokon 1945-1989 között. Disszertáció. Kecskemét, 1989.

A háborús éveket követően az első színigazgató Szokoly Gyula volt Kecskeméten. A beköszönő plakáton a következőképpen ajánlja magát és társulatát:

„Boldog örömmel jelentem Kecskemét nagyérdemű Közönségének, hogy az ország legjobb erőiből megszervezett társulatommal a közeli napokban megkezdem színi idényemet. Bízom abban, hogy szeretettel fognak mellettem állni és ragyogó együttesem munkáját érdem szerint méltányolni. Ma a művészi igények kielégítésén kívül fontos küldetést töltünk be: a fokozott teljesítmények napjaiban az elfáradókat lélekben felfrissíteni, hogy erőt adjunk a közös helytálláshoz. Isten áldását kérem közönségünkre és a Munkánkra. Szokoly Gyula színiigazgató.”

1945 március 14-én megkezdődött az évad. A színház hiányosságai miatt kezdetben az Iparos Otthon, és a volt Úri Kaszinó adott helyet az előadásoknak.
A műsorpolitikát a kor kulturális irányelvei határozták meg. Erről olvashatunk a Dél-Pestmegye 1946. október 10-i számában:

„A színház a dolgozó néprétegek számára a kultúra egyik legfontosabb forrása. Mondanivalójában egyesíti a tudás és látókör szélesítését, a kellemes időtöltéssel. Mindezt oly módon adja, hogy a szemlélőtől semmiféle megerőltetést vagy fáradozást nem követel, mint pl. az olvasás, vagy a komoly zene, mely meglehetősen nagy előképzettséget kíván meg. … A darabok megválasztásánál … el kell vetni minden olyan darabot, amelynek célja kizárólag egy vagy két üres órának az eltöltése, melynek nincsen mondanivalója a társadalom egyik vagy másik rétegének.”

Katona József Bánk bánja, mint haladó drámai hagyomány, mindvégig politikailag támogatott volt, hiszen ahogyan Kárpáti Aurél is írta:

„a Bánk bánból minden nemzedék más és más aktualitást olvasott ki. De valami korhoz szóló, eleven tanulságot csaknem mindegyik talált benne.”

Valóban. Egy közoktatási tanfolyam akkori hallgatói által rendezett Katona emlékünnepélyen az egyik előadás címe a következő volt:  Katona József mint a népi demokrácia előfutára.

1946. November 11-én, igazgatóságának harmadik évadjában  Szokoly is műsorra tűzte a drámát. Ez egyben a színház fennállásának 50 éves jubileuma volt. Dr. Bálint Alajos a kecskeméti múzeum igazgatója ünnepi beszédében a következőket mondta:

„Katona József  a magyarság gyermeke volt s drámájában a népet magát szólaltatta meg. Emberöltőkre, egy nemzet életére szóló sérelmeket tárt elénk. Csak a magyar lélek értheti meg Katona Józsefet és így nem is lehet csodálkozni azon, hogy a Bánk bán bemutatója évekkel ezelőtt Berlinben teljesen visszhang nélkül maradt. Tiborc lázadó hangja innen fakadt és Peturt is csak a magyarok érthetik meg.”

Az előadásra – mint az ebben az időszakban bemutatott többi előadásra is – Tiborc igazának hangsúlyozása volt jellemző.
Latorczai Jenő a Dél-Pestmegye 1946. november 17-i számában írja:

„A magyarság számára örökéletűvé csiszolja e tragédiát Tiborc szerepe. A mindenki által kirabolt, mindig magárahagyott, szenvedő magyar népet képviseli Tiborc, akinek minden szava kimondatlanul is bennünk remeg.”

1949-ben megtörtént a színház államosítása. Both Béla a Népművelési Minisztérium színművészeti főosztályának vezetője írja 1949 júliusában:

„A vidéki színházból is kiszorul a kapitalista szellem, az irodákból éppúgy, mint a műsorpolitikából. Erről gondoskodik az állam és az új Népművelési Minisztérium.”

Gombos László író, műfordító írta a Színház és Mozi c. újságban 1950-ben, Nem mind kulák, ami… címmel ír a kecskeméti színházról:

 „Igen szép színház épült a régi kulákvárosban, Kecskeméten.
  A komoly értékű épülethez viszonyítva kevés az ülőhelyek száma és aránytalanul sok a páholy. A földszinti zsöllyéket szöges kerítéssel határolták el az állóhelyektől, hogy az ott szorongó nincstelen diákok véletlenül se érjenek hozzá az úri közönség cifra ruhájához. Ezt idén, népi demokráciánk hozta helyre, festette ki, csinosította. S most megszünt az állóhely is, ledőlt a vaskerítés.
Az új igényeknek megfelelően változik a színház műsorpolitikája is. Nyitó előadásul Dunajevszkíj : Szabad szél című operettjét láthatta a publikum”

A Bánk bán szerencsére ebből a műsorpolitikából sem maradt ki.
A felszabadulás után a vidéki színházak közül elsőként Kecskeméten mutatják be a drámát 1950-ben.. Az előadást Székely György rendezte.
A Bács-Kiskun Megyei Népújság 1950. december 8-i számában olvashatunk kritikát „Bánk bán a kecskeméti színházban” címmel.

„120 éve halt meg Katona József. 130 évvel ezelőtt, 1820-ban jelent meg nyomtatásban a Bánk bán. Színpadra vitelét nem engedélyezte a haladó szellemű előadásokat elgáncsoló császári cenzúra, mert megállapította, hogy a „Bánk bán nagysága meghomályosítja a királyi házt”. De nem kevésbé félt a Bánk bántól és küzdött ellene több mint száz esztendőn keresztül az úri Magyarország. Évtizedeken keresztül arra törekedtek, hogy kiforgassák Katona drámáját, haladó szellemű tartalmából … nehogy megsértse a hazai kizsákmányoló osztályok, az ellenforradalom urainak érdekeit. (…) A felszabadulás Katona József drámáját is méltó helyére állította … Ebben a bemutatásban már felkorbácsolja a szenvedélyeket az elnyomók, a harácsolók ellen. Ma már tisztán látni azt a kettős elnyomatást, amit Katona József színpadra vitt. A darab hősei harcolnak nemcsak a belső elnyomás, hanem a külső ellen is. A kecskeméti színház együttese híven tolmácsolta Katona József szellemét. (…)
A Bánk bán előadása azt is bizonyítja, hogy kultúrpolitikánk a vidéki társulatokat az erkölcstelenség, a dilettantizmus fertőző melegágyából kiemelte. A Katona József színház előadását a nézők már nem lefokozott igénnyel, mint afféle vidéki produkciót szemlélték. Az első jelenet meggyőzi az embert, hogy a színészek a darab mondanivalóját következetesen végiggondolják, a mű tendenciáját mindenütt aláhúzzák.
A kecskeméti Katona József Színház bemutatói Bánk bánnal együtt arról győznek meg, hogy a vidéki színészek ma már nem pionírok, nem a kultúra magányos harcosai, hanem szervezett csapat: javuló munkájukkal a szocialista jövőt építik olyan területen, amely a múltban szabad prédája volt a burzsuázia nyomasztó, butító kultúrpolitikájának.”

Legközelebb 1955. áprilisában, 11 alkalommal került bemutatásra a dráma. Köztük az áprilisi 12-i bemutató egyben a 100-dik kecskeméti Bánk bán előadás volt, április 16-án pedig Katona halálának 125-ik évfordulójára emlékeztek.

A Bács-Kiskun Megyei Népújság 1955. április 8-i és 9-i számában hosszú idő után először jelenik meg egy igazán hozzáértő elemző színházi kritika. Ennek az írásnak a szerzője nem más mint legelismertebb Bánk bán kutatónk, Dr. Orosz László. 
Idézzük pár gondolatát a rendezésről és a színészek játékáról:

„A fiatal rendező, Nagy György nem törekedett arra, hogy mindenáron újat hozzon, mindenben újszerű legyen, sok helyen mégis jelentősen túljutott az eddigi hagyományok gátjain”

Részletesen elemzi a rendező elgondolásait és a színészek játékát:

„A címszerepet Bicskey Károly játssza. Bánk alakjának az erejét kevésbé, inkább a mélységét mutatja meg. A darab kezdetétől végéig vívódik, gyötrődik a kérlelhetetlen sorssal szemben. Hova fokozza az indulatot – kérdezték többen az első felvonás után -, ha így kezdi? Azzal fokozta, hogy elmélyítette.
Móricz Lili Gertrúdisában a fenség, a nagyravágyás, a parancsolás beidegződöttsége és a félelem keveredik: teljes összetettségében fogta fel és formálta meg a királynő jellemét.
Melinda szerepét Fogarassy Mária az általa megszokott klasszikus egyszerűséggel, tisztasággal játszotta. Még Melinda őrülésének túlzásokra annyira csábító jelenetében is meg tudta őrizni az egyszerűséget, meg tudta keresni, át tudta élni a legsimább, de azért legkifejezőbb megoldást.
Jánoky Sándor Tiborca valamivel keményebb és fiatalosabb volt a szokottnál. A keményebb indulat helyes: a teltgyomrú apátúr ellen kifakadó Tiborcot nem kell síró vénemberré változtatni. Azt talán mégis inkább lehetett volna érzékeltetni, hogy egy hosszú, munkásélet sok kínja mennyire megtörte ezt az embert.”

Méltatja Gyulay Antal Petur alakítását, Garics János ellenszenves Ottóját,  Erdődi Kálmán nem eléggé ellenszenves Biberach felfogását. Bozó Gyula díszleteiről írja, hogy nemcsak segítői a sikernek, hanem létrehozói is.

Legközelebb 1961-ben tűzték színre  a Bánk bánt, Katona József születésének 170-ik évfordulója tiszteletére.

Az újjáépített, megszépített színházban Seregi László rendezésében került bemutatásra a dráma.

Az előadást megtekintették a fővárosi színházi szakemberek is, és utána vitát folytattak, amelyben értékelték a kecskeméti társulat teljesítményét.

A vita résztvevői voltak:

• Kertész László, az Állami Déryné Színház rendezője
• Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója
• Nádasdy Kálmán, az Állami Operaház igazgatja
• Seregi László, a Katona József Színház főrendezője
• Siklós Olga, a Katona József Színház dramaturgja
• Szendrő József, a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője
• Dr. Székely György, a Színháztudományi Intézet igazgatóhelyettese

A vitában szó volt általánosságban a Bánk bánnal kapcsolatos rendezői elképzelésekről a színpadi beszédről, szerepértelmezésekről, és mindezek tükrében természetesen a kecskeméti előadásról. Bírálat, dicséret egyaránt elhangzott. Ezekből lássunk ízelítőt.

Major Tamás:
„Mi úgy szoktuk mondani, hogy ha egy klasszikus darabhoz nyúlunk, akkor úgy kell hozzányúlnunk, mintha soha nem láttuk volna és mintha először került volna a kezünkbe. Volt-e ilyen érzésünk itt is? Volt. Az előadásnak egyik legnagyobb értéke volt folyamatos pergése, a jól megtalált, a drámához illő forma…
Az előadás nagy érdeme, hogy semmiféle régi siker nem maradhatott benne, nemcsak azért, mert a közönség változott, hanem mert nem mentek erre rá. Ez a darab nagyon sok mindent hozott magával, ami rárakódott, nem utolsó sorban a színpadi beszéd kapcsán. Itt vagyunk legjobban megakadva Majdnem azt kell elmondani, hogy újítást kell csinálni: át kell adni a szót a színpadnak. …
A színpadi beszéd központi problémánk. Milyen stílust beszéljünk, honnan induljunk ki, hogy a beszéd ne naturalista, Molnár Ferenc-i legyen, hanem élő igaz beszéd … Hogyan tudjuk megcsinálni, hogy a feszültség modern legyen, s attól a hanghordozástól, amely benne van a legnagyobb színészeinkben is, hogyan tudunk végre elszakadni.
Nagyon sok jó volt az előadásban. Tiborccal kapcsolatban… úgy hiszem jó, hogy szakított az előadás azzal az öreg kántáló emberrel, jó, hogy fiatal ember játssza Tiborcot, de az a baj, hogy ő is kántál. Általános kifogásként még azt jegyzem meg, hogy sok szöveget nem lehet hallani.
Végeredményben az előadásból tanultunk, jó ötleteket adott. Sikere van, megértette a fejkendős parasztasszony is, tetszett neki is.”

Szendrő József:
„Teljes mértékben csatlakozom ahhoz ami itt a színpadi beszédről elhangzott,  mindez a Gertrúdist alakító színésznőben testesült meg, de úgyszólván egyedül őbenne. Vagyis ketten voltak a pályán:  Seregi és Gertrúdis (Demeter Hedvig). A többiek valamely okból hol távol maradtak, hol egészen elszakadtak ettől az elképzeléstől, ettől az iránytól és ettől a szándéktól”

Melinda őrülési jelenetéről hosszas  vita alakult ki, amit Kertész László kezdeményezett:

 „ Amit az … elismerés és a kritika mellé hozzátennék, Melinda  figurájával kapcsolatos. Melinda (Dévay Camilla) figurája a hagyományos, kicsit hisztériás Melindát még egy fokkal erősítette. Ez az egy ami engem kicsit zavart, még a külsőben is, a frizurában is. A túlzott állandó idegesség kicsit modern volt, a szónak nem abban az értelmében, hogy korszerű Melinda, hanem a szó másik értelmében.
Mint tényt, még egyet kell hozzátennem. Az első Bánk kéziratban, amit 1912-ben találtak Kecskeméten és töredékesen van meg, nyoma sincs az őrülési jelenetnek. Melinda tehát az eredeti elképzelés szerint nem őrült meg… . Később a rengeteg jótanács, dramaturgiai segítség, Ophélia hatása következtében lett olyan amilyennek ismerjük.”

Szinte minden szerep és szereplő bonckés alá került. Seregi László maga így mentegetődzik:

 „Valóban jobb lett volna más szereposztást csinálni, de ez sajnos a létszám miatt és más okok miatt lehetetlen volt… .Fekete Tibor 30 éves fiatalember akivel kísérletet tettünk… Feketének elmondtam, hogy ne egy paraszt sirámait mondja el, hanem egy egész osztály szublimáltabb, magasabb szintű panaszait. Ez a főpróbán még kitűnően sikerült. Az idők folyamán, mindjobban átélte szerepét…, egyre jobban kezdte élvezni, hogy szenvedhet a színpadon.”

Vita  alakult ki arról is, hogy az első felvonásban egy mulató jelenetet állított be a rendező.
Ez elsősorban Major Tamásnak szúrt szemet:

 „Még Kecskeméten feltették a kérdést, hogy nem túlzott e a mulatság beállítása az első felvonásban. Szerintem az.”

Nádasdy Kálmán:
„ Újra értékelendők ezek a helyzetek. Mit jelent a színpadi züllöttség , színpadi jókedv? Az evés ivás táncolás de leginkább a nevetés bűnös tevékenységként szerepel a színpadon, ami teljesen tarthatatlan… . A közönség dermedten ül a nézőtéren és nem érti, hogy azok a kedves, ártatlanul táplálkozó, ugra-bugráló, nevetgélő emberek miért megbélyegezendők?”

Közbevetőleg kell megjegyeznünk, hogy a Magyar Színház- és Filmművészek Szövetségének II. konferenciáján  Révai József, a kor kultúrpolitikájának mindenható irányítója mondotta Major Tamásról:

„…Ő olyan mogorva osztályharcos – Major tudniillik – aki nem akar megtűrni senkinek az ábrázatán mosolyt és magának a kornak az arcáról is le akarja törölni spongyával a nevetést.”

A szakmai vita összegzése, tanulságai:

Seregi László:
„A mi színházunknál bizonyos egységes rendezői stílus van kialakulóban. De ennek vannak gátjai, olyan színészek, akik túlságosan ragaszkodnak a régi stílushoz. Én úgy látom, hogy az előadásban sok stílus keveredik, s ezeket nem sikerült eléggé összehangolni”

Szendrő József:
„ Kétségtelen, hogy maga a rendező előre vitte a darabot, de neki nem is áll olyan gárda a rendelkezésére, melynél ezt az inspirációt arra a fokra tudta volna vinni, mint amilyen fokra az egyik szereplőnél sikerült vinnie. De van-e remény arra, hogy most már ez a tradíció megszűnjék?”

Nádasdy Kálmán:
„ Akár akarjuk, akár nem, ez meg fog változni. Most már következik egy új korszak, ahol Bánk bánt új felfogásban fogják játszani.”

Felhasznált irodalom:

• Joós Ferenc: Korszakok, szinészek, nézők a Kecskeméti Katona József Színházban. Kecskemét, 1974.
• Lisztes László: Katona József. Bibliográfia. Kecskemét, 1992
• Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. Bp., 1935.
• Orosz László: A Bánk bán értelmezéseinek története. Kecskemét, 1999.
• Pándi Pál: Bánk bán-kommentárok. I-II. köt. Bp., 1980.
• Sándor Iván: Vég semmiség. A százhetven éve fel nem fedezett Bánk bán. Pécs, 1993.

A kecskeméti színházban a megnyitást követően 1905-ig szinte minden évben előadták a Bánk bánt Katona József halálának évfordulóján. Gál Gyula színész, a Nemzeti Színház tagja kecskeméti vendégjátéka alkalmával már 1901-ben javasolta a Katona József Körben, hogy a Bayreuthi Wagner-előadások mintájára minden évben meg kellene rendezni Kecskeméten a Bánk bán díszelőadását, olyan formán, hogy az ország legjelesebb színészei játszanák a legkisebb szerepeket is. A lelkesedés azonban annyira alábbhagyott, hogy 1905 és 1917 között egyáltalán nem mutatták be a drámát, majd az ezt követő években sem olyan gyakorisággal ahogyan az Katona szülővárosától elvárható lett volna.
Számos oka volt ennek a műsorpolitikának. Igazgatók jöttek mentek, szinte évadonként váltották egymást. A színügyi botrányok az első perctől kezdve napirenden voltak, melynek okai részben a vidéki közönség ízlésében, nagyobbrészt a színház anyagi helyzetében keresendő.

Rakodczay Pál  a színház első igazgatója már a megnyitást követően kijelentette:

„Vidéken maga a közönség is zavarban van az ízlés fogalmaival, mit a nyakkendők, nadrágok kétségbeesett színei kiáltóan bizonyítanak.”

Püspöky György a  Színészek Lapjában írja 1897-ben:

„Az újdonságokat a fővárosi sajtó – amely minden tekintetben a nemzet vezére – rendszerint jobban megdícséri, mint ahogy azok megérdemelnék. De mindegy. Ez a sajtónak kötelessége. Reklámot kell csinálni a színházaknak, hogy jövedelmük legyen. Most ezekről a darabokról szóló dícsériádákat a vidéki közönség egyre másra elolvassa. Ami által felcsigázódik az érdeklődése az ujdonságok iránt annyira, hogy egy-egy vidéki színigazgatótól egyebet sem kíván, csak azt, hogy mindazokat az ujdonságokat amelyeket a fővárosi 10 színház előad, azt egymaga ismertesse meg vele. És a vidéki színigazgató kénytelen eleget tenni a közönség kívánságának, mert ha nem tesz eleget, üres marad a pénztárca”

Kada Elek véleménye is igen lesújtó amikor 1906-ban így tekint vissza a színház 10 éves múltjára

„Az utolsó tíz év folyamán nem volt meg Kecskeméten a színigazgatók és a színházi közönség közötti összhang, mely a színészet művészeti és különösen anyagi virágzásának érdekében feltétlenül szükséges lett volna. Talán inkább a mindenkori színigazgató, semmint a közönség provokálta e feszültséget, de ezt az állapotot végeredményben megsínylette nemcsak a direktorok kasszája, hanem a műsor és az előadások színvonala is. A közönség nem közművelődési szükségletből, hanem inkább csak afféle „társadalmi kényszerből” járt színházba, nem tódult az előadásokra, hanem csak lézengett a padsorokban”

1907-től Mariházy Miklós  igazgatta a társulatot, szokatlanul hosszú ideig, pontosan 12 évig. Az ő igazgatása alatt 1916. november 11-én vette fel az eddig Városi Színháznak nevezett intézmény a Katona József Színház büszke elnevezést.

Az ő igazgatása alatt élte végig a színház az első világháború éveit, és a Tanácsköztársaságot. Az 1919. április 20-i társulati gyűlés jegyzőkönyvében az alábbi érdekes feljegyzés található.

„Mariházy elvtárs megnyitó beszédében a múltját tárja föl, élénken ecsetelve, hogy 18 évvel ezelőtt – eldobva magától a jólétet, gazdagságot – lépett erre a proletárpályára, melyre a művészetért való rajongása és a pálya iránt érzett önzetlen szeretete vitte”

1920-ban Mariházy fájó szívvel így búcsúzik a várostól:

„Isten veled Kecskemét kedves közönsége, akármilyen messze van is Kecskeméttől újabb hazám Kaposvár, az öregtemplom nagy harangja oda mégis elhallik, gilin-galan.”

Ezt követően is gyakran váltják egymást a színházigazgatók. A műsorpolitika lényegesen nem változik ezért sok bírálatot kap a színház.
Juhász Gyula a Szegedi Színház című folyóiratban írta 1921-ben:

„ A Bánk bán költőjének városában is mostoha a dráma sorsa, bár a műsor nemzeti jellegét erősen betartja az igazgató, de inkább operetteket ad  és minél kevesebb tragédiát.”

Úgy tűnik, hogy a  vidéki társulat egyébként sem tudja Katona drámáját átütő sikerrel előadni. Egy- egy bemutató után az udvarias sorok mögött megbújik a fanyalgás.
1925-ben a következőket írja a Kecskeméti Lapok kritikusa:

„A Bánk bán előadása annyi kiforrott tehetségű színész kvalitásos képességét, sőt speciálisan tragikus erejű művészi teljesítményét kívánja meg, hogy a vidéki színészet mai viszonyai között teljes méltánylással kell fogadnunk azt a minden tekintetben jóakaratú és ambiciózus törekvést, mellyel színtársulatunk a legnagyobb magyar tragédia súlyos igéit, megrázó jeleneteit felelevenítette. A távol maradt nagyszámú közönség védelmére azonban mit sem tudunk felhozni”

Bezzeg óriási elismeréssel szólnak az 1930-as, és az 1934-es előadásokról. Mindkét bemutatóra a Nemzeti Színház  művészeit kérték fel a város vezetői.

1930-ban, Katona halálának  századik évfordulója alkalmából az egész magyarság hódolt a Bánk bán szerzőjének emléke előtt. A Kecskeméti ünnepségsorozat a Katona–kultusz máig legkiemelkedőbb eseménye emlékműavatással, tanácskozásokkal, hangversenyekkel fűszerezve.

 Ezek a rendezvények az irodalomtörténeti értéken túl, a magyarságtudat közvetítői, táplálói is voltak. A centenáriumi eseménysor fénypontja a dráma bemutatója volt. Ez az előadás színháztörténeti jelentőségű, hiszen ez volt az első Bánk bán  átdolgozás.

Hevesi Sándor a Nemzeti Színház igazgatója már 1928 óta készül a Bánk bán átdolgozására. Ezt hírül adó első nyilatkozata olyan vitavihart váltott ki amely páratlan színházi kultúránk történetében és ami ellen Kecskemét törvényhatósága is tiltakozott. A Kecskeméti Lapok így számol erről be:

„Interpellációk napja volt a törvényhatósági közgyűlés. Szabó Jenő főjegyző, a kultúrügyosztály vezetője a tanács azon határozatát ismertette, mely állást foglal Hevesi Sándornak, a Nemzeti Színház igazgatójának a Bánk bán átdolgozását célzó tervével szemben. A közgyűlés Dr. Iványosi Szabó László felszólalása után teljes egészében magáévá tette a tanács javaslatát. Tiltakozását meg fogja küldeni a kultuszminiszternek, a társtörvényhatóságoknak, valamint a fővárosi és vidéki irodalmi társaságoknak.”

A Kecskeméti Közlöny évkönyve paródiát ír „Bánk bánja a tragédiát” címmel:

„Mint ismeretes, Hevesi Sándor a Nemzeti Színház igazgatója a Bánk bán átdolgozását tervezi, minthogy szerinte a Bánk bán nem felel meg a modern követelményeknek. Az átalakítást kezdjük talán ott, hogy a mai nehéz gazdasági viszonyok között könnyelmű pazarlás annyi szereplőt a tragédiába beereszteni. II. Endre, Gertrúd királyné, Ottó herceg, Bánk bán, Melinda, Petur,  Biberach és Tiborc bőven el tudják látni a hívatalt. A többieknek B-listázását vagyunk bátrak ajánlani”

Az Irodalomtörténet című folyóirat hasábjain Vörösmarty bíráló kritikájára hivatkozva olyan jeles irodalmi személyiségek vitatkoznak mint Herczeg Ferenc, Császár Elemér, Négyesy László, Szász Károly. A kérdés: Hozzá szabad-e nyúlni Katona drámájához?
Hevesi Sándor a vita zárónyilatkozatában tisztázza az ügyet. Ő a Bánk bánt úgy szeretné újra színpadra állítani, hogy a szöveghez hozzá nem tenne, azt át nem írná.
A Kecskeméti Lapok 1929. április 12-i számában a következőket mondja erről:

„Az én kezdeményezésemről erősen túlzott hírek kerültek forgalomba és túlzás már maga az a megjelölés is, hogy” átdolgozás”. Mindössze néhány rendezői újításról volt szó, néhány hangtalan, aláfestő jelenet beállításáról, anélkül, hogy a szöveg  csorbítást szenvedett volna. Csak élénkebbé, színesebbé akartam tenni a Bánk bán előadását és távol áll tőlem minden olyan merész „átdolgozási” szándék ami az ismert ellenvéleményt kiváltotta”

Végül az indulatok annyira lecsillapodtak, hogy maga, Kecskemét város tanácsa kérte föl Hevesit, hogy a centenárium évében a Bánk bán az ő elképzelése szerint kerüljön előadásra a Nemzeti Színház társulatával.
Az eredeti bemutató Budapesten volt április 24-én. Ez volt egyben a Bánk bán 200. előadása.
A Kecskeméti Közlöny kritikusának elismerő sorait az április 26-án megjelent számban olvashatjuk.

„A nézőtér elsötétül, a bársony kárpit szétnyílik. És?… Egy káprázatosan szép díszlet tűnik elénk. Az udvaroncok, békétlenek olyan ruhákban, amilyenben még nem láttuk a Bánk bán szereplőit. Gyönyörű!
Nehéz követni minden sort a könyv szerint, mert húzás és húzás, de pereg, rohan a cselekmény, annyira ragyogó szemet gyönyörködtető mozgalmas a kép, hogy csak utólag gondolkozhat az ember. Így kellett? Szabad volt?
Katona drámájában egy sor sem változott. Ez igaz.”

Egy nap múlva a Nemzeti Színház társulata már Kecskeméten készül a díszelőadásra.

A bemutatót óriási várakozás előzte meg. Így ír erről a Kecskeméti Lapok:

„Egy hét választ el még bennünket Katona József fényes centenáriumi ünnepségeitől, amelynek egyik kimagasló pontja kétségkívül a Nemzeti Színház vendégjátéka lesz a Katona József Színházban. A díszelőadás jegyeire csak néhány napig lehetett jelentkezni a város közművelődési ügyosztályánál és a megnyilvánult példátlan érdeklődésre jellemző, hogy ez alatt a pár nap alatt hatszorosan túljegyezték a Bánk bán előadásának jegyeit”

Az előadást követő kritikák bővelkednek a dicsérő szavakban.  Emlékszünk még? Alig egy évvel ezelőtt a Kecskeméti Közlöny Naptára élcelődött „Bánk bánja a tragédiát” címmel. Ugyanez a naptár a bemutató után így lelkesedik:

„Este 7 órakor a Szentháromság-szobor mögött kigyulladt két hatalmas ívlámpa fényárja szólítja ünnepelni a centenárium közönségét. A Nemzeti Színház Bánk bán díszelőadására nyílnak meg a Katona József színház kapui.
Kocsik érkeznek. A folyosó egyre forgalmasabb. Ragyogó toalettek bontakoznak. Selymek színpompája. Szmoking, zsakett ünnepi méltósága. Kecskemét egész társadalma találkozik ezen a kultúrtörténeti estén.
Két perccel 8 óra után kezdődik meg az előadás. A magyar művészet hírneves tagjai játszák a Bánk bánt. Éljenzés ismételteti velük a megjelenést. Tomboló ünneplés. És fél 11 órakor, mikor véget ért a feledhetetlen est, ünnepi hangulattal telt szívvel hagyja el helyeit a közönség, mely tanúja volt a halhatatlan költő remekműve legszebb előadásának. Mert nagyobb diadalt, mint ez este, a Bánk bán nem arathatott a költő szülővárosában, halálának 100 éves fordulóján”

Úgy tűnik, hogy Kecskemét város vezetősége a rangos eseményekhez fűződő Bánk bán bemutatókra rendszerint a Nemzeti Színházat kéri fel. 1934-ben, az  először megrendezett Hírös Hét kimagasló művészeti eseményének szánták  Katona József drámájának bemutatását. Nem is akármire vállakoztak. A Bánk bán szabadtéri előadásával akarták a rendezvény programjait még vonzóbbá tenni. Voinovich Géza, a Nemzeti Színház akkori igazgatója szakítva a Hevesi által megkurtított formával, a dráma eredeti szövegével készült az előadásra. A rendező az a Horváth Árpád   aki a centenáriumi előadást is rendezte. Az előkészületekről a Kecskeméti Lapok már március 20-án tájékoztatja olvasóit,

„Grandiózus színpadi elgondolásokat vetett felszínre a Bánk bán szabadtéri előadásának terepszemléje” címmel.

„A helyszíni szemle során egyhangúlag az a meggyőződés alakult ki, hogy a Bánk bán szabadtéri előadására csak egyetlen hely megfelelő: a városháza előtti tér, úgy, hogy az előadás színpadául az árkádok három nyílását használják fel. A nézőteret tribünök segítségével kellően és elégségesen ki lehet képezni, azonban ez a megoldás azt teszi szükségessé, hogy a városháza bejáratánál álló két hársfát vagy ki kell vágni, vagy, amennyiben lehetséges, még most ki kell ideiglenesen telepíteni.
Szerves része lesz a színpadnak a közgyűlési terem is, olyanformán, hogy kivilágított hatalmas színes ablakai szemléltetik majd a királyi palota fényességét.
Ezeken kívül még számtalan nagyvonalú rendezői ötlet van kialakulóban”

Sajnos a szabadtéri bemutató a magas költségek miatt nem valósulhatott meg. A Kecskeméti Lapok részletesen közli, hogy mi drágítja az előadást.

„A Nemzeti Színház kiküldöttjei előterjesztésükben körülbelül 5-6 ezer pengő személyi és majdnem ugyanennyi dologi kiadással számoltak, úgyhogy a két napra tervezett szabadtéri előadás költségei a Nemzeti Színház előzetes kalkulációja szerint mintegy 10-12 ezer pengőre rúgnának.
Ez a számítás a tanácskozáson résztvevő kecskemétiek körében nem a legnagyobb örömmel találkozott, mert tisztában vannak vele, hogy sem a helybeli, sem az olcsó vonatokkal érkező közönség nem bírja el az ilyen költségvetéssel előállított és ennek megfelelően megállapított helyárakkal produkált előadás terheit”

Hosszas tárgyalások után úgy döntöttek, hogy a tragédia mégsem marad ki a Hírös Hét programjából.
A változás mindössze annyi lesz, hogy az előadást nem szabadtéren tartják hanem a színházban. A bemutató után a Kecskeméti Lapok a következő címmel jelentetette meg kritikáját: „Zsúfolt nézőtér gyönyörködött a Bánk bán díszelőadásában:”

„A Hírös Hét kiemelkedő eseménye volt a Nemzeti Színház szombat esti vendégjátéka, a Bánk bán díszelőadása, az illusztris vendégkoszorúnak és Kecskemét színe-javának jelenlétében.
Az előadás a legfrissebb szereposztásban maradandó élményt nyújtott. Lehotay Árpád az előadóművészet klasszikus magaslatán tolmácsolta a tragédia ajánlását. Tasnády Ilona, Hettyey Aranka és Eőry Kata forró tapsokat arattak művészi alakításaikkal. Kiss Ferenc, Kürti József és Bartos Gyula hatalmas oszlopai voltak az odaadó figyelemmel kísért előadásnak. Minden egyes szereplő, valamint a Mares Gézáné és Szabó Ambrus dr. által irányított kecskeméti gárda is képessége legjavával járult a forró sikerhez”

Az 1934-es nagysikerű előadás után 12 évig nem került Kecskeméten bemutatásra a Bánk bán. Legközelebb 1946-ban találkozunk a drámával a Katona József  Színház színpadán.

Felhasznált irodalom:

• Hevesi Sándor: Katona József  száz esztendeje. In: Katona József új síremlékének avatási ünnepélye… Kecskemét, 1931.
• Joós Ferenc: Korszakok, szinészek, nézők a Kecskeméti Katona József Színházban. Kecskemét, 1974.
• Kecskeméti Közlöny naptára az 1929-ik évre. Kecskemét, [1930.]
• Kecskeméti Közlöny naptára az 1931-ik évre. Kecskemét, [1930.]
• Lisztes László: Katona József. Bibliográfia. Kecskemét, 1992.
• Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. Bp., 1935.
• Orosz László: A Bánk bán értelmezéseinek története. Kecskemét, 1999.