Pezsgő, szenvedély, lélektükrözés. Verdi Traviatájának rétegei

Az ifjabb Alexandre Dumas regénye nyomán született operának Verdi eredetileg a Szerelem és halál címet szánta – ez a kettősség pedig az egész művet áthatja. A nyitány zenei íve a gyötrelemtől és szomorúságtól a két szerelmes találkozásán át a boldogságig vezet, miközben témái az opera későbbi pontjain is visszatérnek: az első a harmadik felvonás elején, a második a második felvonás nagy szerelmi jelenetében, az utolsó motívum pedig már az első felvonás elején hallható. Így az opera dramaturgiája épp a nyitány fordítottja: a történet eleinte derűs, a végére azonban minden tragédiába fordul. Mona Dániel érdekességként azt is megemlítette, hogy a Micsoda nő! című film zenei dramaturgiája ezzel szemben a nyitány sorrendjét követi, hiszen a film pozitív befejezésű.

Az előadó Alfredo és Violetta három nagy kettősén keresztül mutatta be a duettek evolúcióját. Az első, a híres Libiamo ne’ lieti calici még valójában nem igazi duett: Alfredo a kurtizán partiján egy kikényszerített pohárköszöntőt mond, Violetta pedig ugyanarra a zenei anyagra, de más szöveggel, ironikusan válaszol. Néhány perccel később, Alfredo spontán szerelmi vallomásánál Violetta még egészen más karakterben felel, ám miközben szövegben ellenáll, zeneileg már fokozatosan átveszi Alfredo dallamát. A harmadik felvonás végén pedig, a kibékülés jelenetében már valódi egység jön létre: a két szólam kiegészíti egymást, harmóniát teremtve — a szerelem itt érik be igazán.

Külön figyelmet kapott Alfredo apjának, Giorgiónak alakja is, aki a szerelmesek szétválasztásán dolgozik. Már belépése is baljós: lefelé tartó mélyvonósok kísérik. Mona Dániel arra is rámutatott, hogy míg a recitativo felgyorsítja a drámai időt, az ária lelassítja azt, és lehetőséget ad a szereplő belső világának megmutatására. Giorgio híres áriájában először Violetta szívére próbál hatni, majd pengetett vonósok kíséretével ravasz érvelésbe kezd: „úgysem tart örökké…”. A rosszindulat zenei ábrázolását ezután egy őszinteséget alig sejtető vigasztalás követi. Hogy a jelenet végi bocsánatkérése mennyire tekinthető őszintének, azt az előadó a közönség megítélésére bízta.

Szó esett Violetta első nagy jelenetéről is: az È strano, è strano! valóságos érzelmi pingpong, amelyben a carpe diem életfelfogás és a szerelem feszül egymásnak. A kíséretben a vonósok az észérveket, a fafúvósok a szív hangját jelenítik meg, miközben a szerelem fokozatosan felszabadul a nőben. A Sempre libera táncos karakterű nagyáriájában Violetta még a szabadságot hirdeti, de közben a távolból hallja – vagy talán csak képzeli – Alfredo hangját, s ezután már sokkal visszafogottabban tér vissza a főtéma. Bővebben