Testképek a kortárs művészetben – A meztelen férfi

A meztelen férfi című előadásban Dr. Virág Ágnes művészettörténész kifejtette a meztelen férfitest és az erény (antikvitás, Polükleitosz, Lándzsavivő, Kr.e. 450), valamint a meztelen férfitest és az erotika (reneszánsztól kialakuló, például Donatello, Dávid, 1430-as évek) kapcsolatának képzőművészeti jellemzőit. Felhívta a figyelmet a férfi és a női tekintet működésének különbségeire, annak felcserélhetőségére (például Sylvia Sleigh, Császári akt, 1975), valamint arra, hogy a tétel miszerint a néző aktív, a nézett pedig passzív szereplő talán nem is áll olyan stabil lábakon. A nézett személyéhez is szorosan kapcsolódhat a vágy (például Herb Ritts ikonikus fotója, a Tony árnyéka, 1988), de ugyanakkor a félelem is (például Ron Mueck, A vadember, 2005).

Az előadó felhívta a figyelmet a tévhitre, amely talán a feminista művészetkritikából és az erősen hype-olt Vénusz-reprezentációkból (például willendorfi Vénusz, milói Vénusz, Tiziano Urbinói Vénusz, 1534) eredeztethető, hogy a női aktok dominálják a képzőművészeti aktábrázolást. Az antikvitás kifejezetten előnyben részesítette a meztelen férfitestek reprezentációját (a Kr. e. 800 és Kr. e. 400 közötti időszakból gyakorlatilag nem ismerünk női aktokat), a reneszánsz időszakától kezdve a modellek elsősorban férfiak voltak, még az 1880-as években is nagy botrányt keltett, hogy Thomas Eakins festőművész professzor lerántotta a leplet egy férfimodellről a londoni akadémián, amikor a tanítványok között nők is voltak. Kétségtelen, hogy a 19. század végi és 20. sz. eleji művészeti mozgalmak ellene mentek az akadémikus meztelen férfitest-ábrázolásnak, és ezáltal megjelentek a törékeny (Schiele), naturista (Munch), kisportolt (Muybridge), majd az első világháború után a csonka és a torz (Dix) férfitestek. Az előadás a 20.sz.-i és a kortárs képzőművészetben megjelenő meztelen férfitesteket két, a téma köré épülő kiállítás kapcsán (linzi Lentos Kunstmuseum – budapesti Ludwig Múzeum, 2012; párizsi Musée d’Orsay, 2013-14) hat főbb témakörön keresztül mutatta be. Ezek a húst előtérbe helyező (Lucien Freud, Leigh Bowery, 1991), az erős (Arno Breker, Az eleve elrendelés, 1941), a fájdalmat elszenvedő (Pierre et Gilles, Szent Sebestyén, 1996), a péniszt kiemelő (Keith Hering, A nagy fehér út, 1988), a homoerotikus vs. homoszociális tekintetre épülő (Boris Ignatovitch, A fürdő, 1932), valamint a halandó és hétköznapi meztelen férfitestek voltak (Eric Fischl, Krefeld-projekt, 2002). A különböző médiumok – film, festmények és szobrok, fotó – fogalmilag eltérő módon keretezik a meztelen férfitestet, a befogadói oldal a felmérések alapján a fotóval távolságtartóbb, ez az a médium, amely a legközelebb áll a valósághoz és állandósága révén a leginkább zavarbaejtő, elbizonytalanító, de akár dühös érzelmeket is képes kiváltani (például Robert Mapplethorpe, Ajitto, 1981).