Testrészek a kortárs művészetben: Szedjük ízekre! Testrészek és egyéb váladékok

A Szedjük ízekre! Testrészek és egyéb váladékok című előadás felütése Rembrandt festménye, Dr. Tulp anatómiája (1632), valamint annak parafrázisa a lengyel alkotó Tadeusz Kantor által rendezett és koreografált happening, Rembrandt anatómia órája (1968) volt. A munkák kapcsán beszéltünk nemcsak a boncolásról és annak képzőművészeti vonatkozásairól, de a személyiség, a psziché feltárulkozásáról is. Később említettünk olyan alkotókat, például Robert Gobert, Louise Bourgeoist vagy Alina Szapocznikowot, akik szinte teljes életművüket a különböző testrészek és a hozzájuk kapcsolódó asszociációk kérdéskörének szentelték. Az előadás első része a lélekhez szorosabban kötődő testrészeket mutatta be, köztük az agyat (Mariko Mori, Wave UFO, 2003), a szemet és könnyet (Rose-Lynn Fischer, Könnyek topográfiája, 2008-2022). A második részben a bőrt megnyitottuk és lassan eljutottunk olyan testrészekhez mint a fenék (Pauline Boty, Bum, 1966) vagy a vagina (Dani Lessnau, Extimité, 2020). Ezt a sokszor meghökkentő, sokkoló, ellenérzetet vagy együttérzést, rácsodálkozást kiváltó munkák követték, amelyekben az alkotók vizeletet (Andres Serrano, Piss Christ, 1987), székletet (Wil Delvoye, Kloáka, 2000), ondót (Anselm Kiefer, 20 év magány, 1971-91), vért, például menstruációs vért (Casey Jenkins, Megmutatni a méhemet, 2013) használtak. A testnedvek témakör során kiemeltük az abjekció fogalmát (Julia Kristeva, Powers of Horror: An Essay on Abjection, 1980), amely olyan élményt jelent, ahol a szubjektum határai elmosódnak, rettenetes és mégis vonzó és amelyben az undorító, a megvetett kilökődik. Bővebben