A 20-as évek táján a konzervatív nemesi patrióta színjáték leghatározottabb, elvileg legtisztábban látó bírálója Katona József volt. A színjáték funkciójáról ugyan külön nem nyilatkozott, de mindkét dramaturgiai tanulmánya – Kisfaludy Károly Ilkájának töredékesen ránk maradt bírálata (1819) és Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni (1821) – erre vonatkozólag is félreérthetetlen állásfoglalást tartalmaz. Katona a problémát a művészi ábrázolás központi kérdésénél: a jellemábrázolásnál ragadta meg. „A dráma célja embert tenni a világ elé…” mondja az Ilka szereplőinek jellemét elemezvén.Még világosabban tükrözi Katona dramaturgiai nézeteit a Tudományos Gyűjteményben megjelent híres tanulmánya. Tárgya szerint ugyan a hazai drámaírás akadályait fejtegeti benne, de ebbe a hattyúdalába szenvedélyes líraisággal belesűrítette mindazt, ami a szívén feküdt. A Mi az oka,… a drámaírás és a színjátszás objektív helyzetét tárja fel, közben azonban bepillantást enged szerzőjének szubjektív nézeteibe is, köztük a színjáték funkciójáról táplált felfogásába. Katona világnézete, drámaíró művészete a felvilágosodás talaján sarjadt, s ugyanezt mondhatjuk dramaturgiájáról is.
Waldapfel József szerint ugyan nem sokat foglalkozhatott elméleti dramaturgiai művek olvasásával, de szükség volt-e könyveket forgatnia, hogy a kor és a színház levegőjében élő gondolatok megillessék? Színházi élményei, személyes kapcsolatai a második pesti színtársulat tagjaival, mind a racionalizmus drámaesztétikáját közvetítették-sugallták az íróvá érlelődés döntő éveiben. A színjáték tehát Katona szerint – a biográfiával egyezően – legfőbb célja és feladata az igazság feltárása. Akkor tanul a nép a színházban, ha a drámaköltő, mint igaz bíró, ítélőszéke elé idézi a múlt nagy egyéniségeit, s leszakasztva róluk a szolgai hízelkedés, a nacionalista elfogultság és a hatalmi érdek szőtte fátyolt, részlehajlás nélkül, lélektani és történeti hitelességgel ábrázolja őket.
