Az 1830. április 16-i események eléggé ismeretesek az irodalomtörténet búvárai előtt. Katona József, Kecskemét főfiskálisa egy pörös iratcsomaggal a kezében összeesik az almazöldre meszelt régi városháza előtt. Nem sokkal utóbb a portás szobájában kileheli megnyugvást nem találó lelkét. Csak a főfiskális elvesztését sajnálják a szomorú eset alkalmából. Az első shakespeare-i magasságig törő magyar dráma írójára nem gondolnak. A főfiskális elhúnyta azonban a város anyagi érdekeit érinti. Azokat biztosítani kell a váratlan haláleset minden lehetséges következményeivel szemben. Még aznap este kimegy a gyászbaborult házhoz egy tanácsos és egy jegyző. Lepecsételik a főfiskális sublótját, amelyben irományait tartotta. Hivatali helyiségében ugyanilyen pecsételés folyik. A temetés után, április 20-án a család képviselőinek jelenlétében leltárt készítenek a lefoglalt írásokról és holmikról, amelyek biztosítékul szolgálnak a város esetleg felmerülő követeléseire.
Találnak is ilyen követelést. Ennek ellenében visszatartják Katona József még föl nem vett fizetését, úgyanannyira, hogy a végsőkig megszomorodott szülőknek kölcsönpénzből kell gondoskodniuk leginkább szeretett fiuk végtisztességéről. Az iratok közül a magistratus kiválogatja a várost illetőket, a rá nem tartozókat pedig kiadja a családnak, tegyenek vele, amit akarnak, használják úgy, ahogy jónak látják. A méltánytalan és bántó hirtelenséggel végrehajtott zárolás miatt felháborodott szülők átveszuik a hagyatékot, de ahányszor ránéznek, fölfakad bennük a keserűség. Mégis őrzik az írásokat, amelyekben nagyrahivatott fiuk emléke él.
Aztán elhalnak a szülők. Az ősi Katona-ház Katona Sándorra, a költő öccsére, a „sánta takács”-ra marad. A mesterséghez, a család elhelyezéséhez kell a ház minden zuga. A sublótra is szükség van. Katona József kéziratai, mint nélkülözhetők, kikerülnek belőle. A ház tágas éléskamrájában, egy félkörös boltozatú falfülkében liszteshombár áll. Annak legkényelmetlenebbül hozzáférhető, legfelső polcára rakják át a Bánk bán írójának kézvonásaival megszentelt papírokat. A polc a félkörös boltozat tetejéig tömve van iratokkal. Nem kíváncsi rá senki, hogy mi van sárguló papírosukra írva. Katona Sándort a mindennapi kenyér gondja vonja el attól, hogy beletekintsen az irathalmazba. Por lepi be az írásokat, kifelé álló végükre pókok szövik hálójukat. A költő álmai, tervei mélyen alszanak, mint Csipkerózsika és udvari népe a Csipkevárban.
Katona József öccse egyre több gonddal küzd. 1852-ben kosztos diákot fogad a házába, talán az így szerzett jövedelmecske segít a gondok terhén valamicskét. Miletz János piarista diákot, aki távoli rokon, szerződteti asztalához. A szemfüles, eleven fiúcska ide-oda cselleng a sokzegzugú házban. 1853-ban bukkan a kamra por-és pókhálólepte kincseire. Felkelti érdeklődését a hombár tetején szorongó sok papíros. Katona Sándor egy kézlegyintéssel ráhagyja, hogy válogasson ki közüle, amit akar. Miletz Sándor átböngészi az írásokat és félreteszi, amit ki nem forrott diákésszel fontosnak, érdekesnek talál. Főleg a könyvalakra kötöttek nyerik meg tetszését.
Évek múlva döbben rá csak Miletz, hogy micsoda értékeket játszott a véletlen a kezére. Eszébe jut, hogy az iratok zöme ottmaradt a hombár tetején. Kiskunfélegyházi tanár korában, 1863-ban érdeklődik a családnál a többi irat sorsa felől. De bizony abból már nincs semmi, még mutatóul sem. Felhasználták alágyújtósnak vagy csomagolásra.
Forrás: Katona József hátrahagyott kéziratainak históriája / Joós Ferenc
In: Kiskunság. – 1958. 10-11. – p. 29-36.